|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 97 találat | lapozás: 1-30 ... 61-90 | 91-97 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Csaba /hun királyfi/ 2016. április 2.Sorsdöntő az idei esztendő ( Székely Nemzeti Múzeum)Sorsdöntő évnek nevezte 2016-ot Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója, hiszen az Európai Unió új költségvetési ciklusában újra pályázhatnak az intézmény százéves sepsiszentgyörgyi épületegyüttesének felújítására. Az intézményvezetőt terveiről és a múzeum idei programjairól kérdeztük. – Hat évvel ezelőtt pályáztunk a Kós Károly által tervezett épületegyüttes felújítására. A pályázat nyert, de nem jutott pénz. Nem tudom, más országban történhete-e ilyesmi... Célunk az, hogy XXI. századi szintre hozzuk a múzeumot. A korábbi pályázatot naprakész állapotba hozzuk, gőzerővel dolgozunk rajta, hogy amire le kell adni, kész legyünk. Romániában az a szokás, hogy amint meghirdetik a pályázatot, azonnal le kell adni, mondhatnám, a küszöbön kell aludni, hogy a nyitás pillanatában ott legyünk, mert másképp nem jut pénz. – Mi történik a műtárgyakkal a felújítás alatt? – Időközben az intézményfenntartó megyei önkormányzat megvásárolta a szomszédos telket. Jelenleg gépkocsik parkolnak ott, de legyen világos, az a múzeumé. Először az Erdélyi Művészeti Központot képzeltük el oda, ám a posta épületét átvette Sepsiszentgyörgy városa, székhelyet, személyzetet biztosított. A telekre nagy szükségünk van, hiszen a rehabilitációt nem tudjuk megoldani anélkül. Például amikor felújítjuk a régészeti vagy a néprajzi részleget, a tárgyakat valahova át kell költöztetni. És most adott a szomszédos telek. A megyeháza ígérte, hogy rendbe teszi az út felőli épületet (az egykori szalámigyárat), s ideiglenesen oda költöztetjük a műtárgyakat. – Mi változik a főépületben? – Egy csomó funkciót másképp képzelünk el. Például a toronyban most irattár van, ez tarthatatlan. A turistát oda kell vinni: a látogató menjen fel a toronyba, nézzen ki a múzeumkertre, a városra. A főépületben látványraktárakat szeretnénk kialakítani, ugyanis jelenleg a látogató csak a kiállított tárgyakat nézheti meg. A modern muzeológia kitalálta a látványraktárt, ami azt jelenti, hogy a látogató bemehet a raktárba, ahol különösebb tematika nélkül felcímkézett tárgyakat szemlélhet. Természetesen üveg alatt, bekamerázott térben. – További terveik… – Nagyon fontos a gyermekekkel való foglalkozás. Az egykori múzeumőri lakásban, a mai irodaépületben gyermekpavilon lesz. Múzeumpedagógiai foglalkozásokat tartunk, ott lesz a játékgyűjtemény is. Onnan könnyű kilépni a zöldre, nyáron játszadozhatnak a gyerekek, játszóteret is kialakítunk, hogy minél több gyereket ide vonzzunk. Hátul, a Háromszék újságosbódéja mellett kaput nyitunk, hogy a felső városrészből érkezőknek ne kelljen körbe jönniük. Látogatóbarát múzeumot akarunk kialakítani. Az utóbbi tíz évben sokat haladtunk e téren, de még barátságosabbá kívánjuk tenni az intézményt. A parkunkba szökőkutat tervezünk, éjszakai világítást, a múzeumkerti koncerteknek amfiteátrumot, és lesz illemhely is. A másik múzeumőri lakás megmarad természetrajzi pavilonnak. Meg kell oldanunk a csatornázást, dr. László Ferenc egykori múzeumőrnek szobrot kívánunk állítani. Visszatérve a gyerekekre – be kell hozni őket a múzeumba. Látható, a kiállításmegnyitókon az átlagéletkor 60 év, ezt le akarjuk hozni 45-re. A fiatalok nem járnak múzeumba. Ha ez így folytatódik, néhány év alatt kihal a múzeum közönsége. Ha most behozzuk a gyerekeket, akkor nagyobb eséllyel jönnek vissza később. – Mit terveznek a szomszédos telken? – Következő lépésben be akarjuk lakni a mintegy 40 áras telket. A romhoz nem nyúlunk, konzerváljuk, körbeépítjük, ez lesz a belső udvara egy műtárgyvédelmi központnak. Körülötte restaurátorok, konzervátorok műhelyei és raktárak lesznek. – Milyen programokat terveznek erre az esztendőre? – Kiemelkedő volt Somogyi Győző Kossuth- és Munkácsy-díjas képzőművész Száz magyar lovas című grafikai tárlata, amelyen Álmos vezér korától egészen a második világháborúig elénk tárul a huszárok öltözetének lenyűgöző látványa. Ilyen tömeg és jó hangulat, mint a tárlatmegnyitón, még kétszer volt a múzeumban: Gábor Áron ágyújának hazahozatalakor és a Csaba királyfit ábrázoló vitrálium avatóján. Áprilisban érkezik a Dzsingisz kán unokái című magyarországi kiállítás, melynek kurátora Obrusánszky Borbála, ezt a Szent György Napokhoz igazítjuk. Jurtát építünk a múzeumkertben, meghívunk egy mongol néprajzos festőművészt. A városnapokon a Kultúrkert programját ezentúl mi szervezzük. Lesz néptánc, régi zene, klasszikus muzsika, esetleg etnodzsessz. Év közepén a 84 éves Szőcs Károly fogarasi autodidakta gyűjtő kiállítása nyílik meg. Nyárára terveztük a Magyar Nemzeti Múzeumból elhozni a Magyar Királyság és az Erdélyi Fejedelemség érméi című kiállítást, de egyelőre megfeneklett a tárgyalás. Volt munkatársunk, Vinczeffy László 70 éves. Jubileumi kiállítást szervezünk az alkalomból. Festményeit bent állítjuk ki, szobrait a kertben. Ezáltal folytatjuk a múzeumkerti szobortárlat-sorozatot, amit tavaly Kolozsi Tibor alkotásaival indítottunk. Kallós Zoltán néprajzkutató 90 éves, kiállítással tisztelgünk előtte – Erdélyben elsőként. Ezt novemberre, a Háromszék Táncegyüttes által szervezendő néptánctalálkozó időszakára időzítjük. – Milyen jelentősebb könyveket adnak ki? – A városnapokon mutatjuk be Anthony Gall Kós Károly és Sepsiszentgyörgy című könyvét, melynek összeállítására öt éve kértem fel a szerzőt, a Magyar Művészeti Akadémia kiadásában jelenik meg. Hamarosan megjelenik évkönyvünk is. Tervezzük László Ferenc Táj és tudomány című könyvének kiadását. Év végére várjuk Benkő József: Transsilvania (generalis és specialis) két kötetének magyar fordításban való megjelenését. Szekeres Attila Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. április 26.Erdélyi keresztény rockoperát visznek CsíksomlyóraIsten küldötte Márton Áron címmel mutatják be augusztus 14-én a csíksomlyói nyeregben G. Nagy Ilián legújabb rockoperáját. Az alkotók által erdélyi keresztény rockoperának nevezett műről kedden tartottak sajtótájékoztatót Csíkszeredában. Maczó Ágnes, a darab producere elmondta, a szereposztás már megtörtént, a szereplők között többnyire a tavaly bemutatott Csaba királyfi rockopera szereplőit találjuk. Márton Áron szerepében Gergely Mátyás csíkszeredai rockénekest láthatjuk, hangszerelők Bene Zoltán ( Csíkszereda) és Gáspár Álmos ( Sepsiszentgyörgy). Ugyanakkor Bene Zoltán lesz a darabban Jakubinyi György, gyulafehérvári érsek fiatalkori megszemélyesítője. Gergely Mátyás, a Márton Áront alakító énekes izgatottan készül a fellépésre, mert úgy gondolja, nem kis feladattal kell megbirkóznia. „Nem tudom, mennyire vagyok méltó és képes erre, de nem ijedek meg a munkától. Már nekifogtam a készülési folyamatnak, de ennek soha nem lesz vége, darab közben is készülni fogok.” A darab szerzőjét, G. Nagy Iliánt is szerettük volna megkérdezni, hogy milyen gondolatokkal fogott neki a mű megírásának, és hogyan képzeli el az előadás kivitelezését, ám ő a sajtótájékoztató befejezése előtt elhagyta a termet. Az ősbemutatónak számító csíksomlyói előadás létrejöttét támogatja a magyar kormány is, a produkció része a nemzetpolitikai államtitkárság által meghirdetett Márton Áron-emlékév programjának. Az előadásnak Csíkszereda önkormányzata is társszervezője, ugyanakkor az alkotók most tárgyalnak Hargita megye tanácsával is. A rockoperában 14 énekes, közel 100 táncos és több kórus is fellép. A Márton Áronnak emléket állítani kívánó opera nyitányból és öt jelenetből áll. Péter Beáta | Csaba királyfi rockopera: Székelyhon.ro, 2015. aug. 17. Megelevenedett Csaba királyfi Csíksomlyón Székelyhon.ro 2016. augusztus 25.Ilyet még nem látott a kegytemplom!A ferences szerzeteseknek is tetszett a Legendárium Babba Mária című rajzfilmje, amely Botár Gábor plébánosnak állít emléket. Fél év alatt készítette el a Legendárium a Likas kő legendája és A rétyi nyír legendája utáni harmadik és negyedik rajzfilmjét. A tizenhat fős, fiatalokból álló csapat ezúttal a csíksomlyói Mária-kegyszobor legendáját, illetve a gyergyószéki táltos asszony mondáját dolgozta fel, sajátos ábrázolásmódokkal, stílussal kísérletezve. A Csíksomlyóhoz kötődő rajzfilmet vasárnap a keletkezési helyén, a székelyek zarándokútjának végállomásául szolgáló kegytemplomban mutatták be, a hatalmas érdeklődésre való tekintettel kétszer is levetítették azt. A premierről, a rajzfilmekről, a Legendáriumon belüli csapatmunkáról és a küszöbön álló nagyobb eseményekről lelkesen mesélt nekünk Fazakas Szabolcs ötletgazda, aki körbe is vezetett az egyre növekvő rajzfilmstúdióban, nyomtatott animációtervek, meseszekerek és sok-sok színes–vidám játék között, amelyek fokozzák a betérő jókedvét. Nagyra tör a csapat A Legendárium vezetőjének nem titkolt célja a Szejkefürdő székely disneylanddé alakítása, emellett a Kárpát-medencei legendavilág megismertetése a nemzetközi közönséggel. Az ezekhez szükséges technikai feltételek megteremtésén, illetve a megfelelő csapat kialakításán gőzerővel dolgoznak, magyarországi és amerikai szakemberek bevonásával. A Székelyföldi rajzfilmstúdióban szinte kizárólag huszonévesek dolgoznak – Fazakas Szabolcs szerint a csapat toborzásakor az volt a legfontosabb szempont, hogy a jelentkezők tudjanak nagyban, távlatokban gondolkodni, ne ragadjanak le annál, hogy a produkciók egy kis stúdióban készülnek, ami a semmiből épült fel, és nem egy világcégnél. Volt, akit külföldről vagy más erdélyi városból sikerült hazacsábítaniuk. Emellett azonban kulcsszó a fejlődni akarás: a csapattagok Budapesten tanulják az animáció csínját-bínját, és felkészülnek arra, hogy a Legendáriumnak sajátos animációs stílust tervezzenek. A harmadik rajzfilmjükben, a Babba Máriában különböző animációs technikákat kísérleteztek ki, s ezeket szeretnék átültetni a korábbi produkciójukba, a Likas kő legendájába is, mintegy ismertetőjegyként. Az alkotások tehát azután is fejlődnek, hogy bemutatták őket – Szabolcs szerint a Székelyudvarhelyen pünkösdkor levetített Babba Mária és a múlt vasárnapi, Csíksomlyón bemutatott alkotás között rengeteg a különbség. Mivel a rajzfilmjeiket televíziós sugárzásra szánják, minden erejükkel azon vannak, hogy az ennek megfelelő színvonalat elérjék. „Senki sem fogja levetíteni a rajzfilmünket csak azért, mert Erdélyből jöttünk. Vagy elég jó vagy nem foglalkoznak vele" – vázolja Szabolcs, majd elindítja a rajzfilmet, amelyet óriáskivetítőn láthatott a csíksomlyói közönség. A kegyszobor tatárjárás-korabeli legendáját a rajzfilmben a csuhás Gábor atya meséli el a kicsi Zetének a kegytemplom előtt Pünkösdkor, a csángó és székely keresztalják napba nézésének éjszakáján. A rajzfilmbeli idősíkok különféle ábrázolásmódokat kívántak meg. A készítők odafigyeltek arra, hogy a kegytemplom, a Nyereg, a kápolna és a Hármashalom-oltár, sőt, még a csíki köd is megjelenjen a képkockákon, bónuszként pedig Botár Gábor plébános hangja is felcsendül a rajzfilmben. Arckrém a Szűzanyának A visszajelzések szerint a valóságos hatás nem mAradt el. A csapat kezdeti aggodalmai ellenére a kegytemplomban szíves egyházi fogadtatásra találtak; az atyák egyike meg is jegyezte, hogy a rajzfilmsikeresebb lehet a diplomácia terén, mint a hosszú tárgyalások. A készítők azonban a gyerekeket tartják a rajzfilmek legfőbb kritikusainak, és elégedettek az eddigi kritikákkal. A vetítés közben ugyanis figyelték a reakciókat, és úgy látták, hogy a kicsik teljesen beleélték magukat a történetbe, magukénak érezték azt. Az egyik kislány például riadtan nézte, ahogy a rajzfilmben a tatárok elhurcolják a helyéről a kegyszobrot, és csak akkor nyugodott meg, amikor látta, hogy az mégiscsak a templomban van. Egy másik kisgyerek pedig, a szobor vérző sebhelyét látva gyulladáscsökkentő krémmel akarta bekenni Szűz Mária arcát. Ezek a visszajelzések feledtetik a munka nehézségeit – hatódott meg Szabolcs, aki hamarosan egy saját kis „kritikusnak" örvendhet. A Babba Mária tehát elérte végleges formáját – hivatalos Székelyudvarhelyi bemutatóját szeptemberre, az iskolakezdés környékére tervezik. Közben elkészült a rajzfilm angol szinkronja is, a londoni Her Majesty-s színház jóvoltából, ebben hangsúlyozzák, hogy a csíksomlyói legenda jóval a Drakuláé előtt keletkezett. Külön odafigyeltek arra, hogy a személy- és helységneveket magyarul használják – mosolyra görbült a szánk, amikor angol színésznő kiejtésével hallottuk a Csíksomlyó szót. Legendárium GO Ugyancsak szeptemberben mutatnák be a rajzfilmsorozat negyedik részét, A táltos asszonyt, amely Gyergyószéken játszódik, és a szárhegyi székelyek tatárok fölött aratott győzelmét beszéli el. Ebben a részben is fellelhetők a Babba Máriában látott új technikák, akárcsak a keretes szerkezet: egy molnár meséli el a történetet Zetének. A rajzfilm premierjét a gyergyói térségben tartanák meg. Alighogy elkészült a két újabb rajzfilmmel, a csapat máris a következőt, azaz sorban az ötödiket tervezi. Az új alkotás amolyan nulladik rész lesz, amely a legendavilág hátteréről szól: többet tudhatunk meg Zetéről és az ördögről, megismerhetjük Csetliket, akinek társa is lesz, és kiderül, az ördög megkaparintja-e Csaba királyfi lovának ezüst patkóját, veszélybe sodorva a székelység legendáit. A Legendárium azonban nem csak rajzfilmeket készít: könyvek, CD-k, játékok juttatják el egészen Amerikáig Székelyföld jó hírét. Sőt, a csapat nemrég informatikushallgatók segítségével egy telefonos alkalmazást is készített, amely utazás közben azokat a legendákat eleveníti fel, amelyek abban a térségben keletkeztek, ahol éppen áthaladunk. Biztosak vagyunk benne, hogy nem az utolsó újdonságukkal rukkoltak elő. BÁLINT KINGA KATALIN Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2017. május 18.A „kicsi magyar világ” adott lelkierőt ErdélybenBabucs Zoltán hadtörténész Csíkszereda és Kézdivásárhely 1940-es hazatéréséről szóló kötetét mutatták be a napokban Budapesten. A „kicsi magyar világ” szakavatott kutatójaként a budapesti történész számos cikkben és tanulmányban foglalkozik a második bécsi döntés nyomán visszaszerzett észak-erdélyi és székelyföldi területek történetével. A könyv júniusban székelyföldi író-olvasó találkozók keretében is megvásárolható lesz. A szerzővel az 1940-es történelmi eseményekről beszélgettünk. - Legújabb kötete két székelyföldi város, Csíkszereda és Kézdivásárhely 1940-es hazatéréséről szól. Hadtörténeti szempontból a magyar hadsereg számára mennyire volt nehéz feladat a második bécsi döntés alapján visszacsatolnia a Magyarország számára megítélt erdélyi területeket? – Az észak-erdélyi területek birtokbevételére mindössze tizennégy nap állt rendelkezésre. A keleti határra felzárkózott mintegy félmillió honvéd a románok ellen 1940. augusztus 28-ra tervezett és aztán lefújt támadó hadművelet szerinti hadrendi csoportosításban, alárendeltségi viszonyaiban és meghatározott menetvonalait használva, teljes fegyverzettel és felszereléssel vett részt a megszálló műveletben. Ekkora hadsereg számára a virágesős, „csókos háború” korántsem volt egyszerű feladat, mint gondolnánk, ugyanis a románok lepusztult infrastruktúrát hagytak maguk után, így a honvédek meghatározott menetvonalakon haladhattak. Előfordult, hogy egyes útszakaszokon a csapatok feltorlódtak, s akkor még nem szóltunk a domborzati és időjárási viszonyokról, amelyek próbára tettek embert, lovat, gépjárművet egyaránt. – Milyen hadiutakon történt Észak-Erdély visszavétele? – Az 1. hadsereg Nyíracsád–Kisvárda között felzárkózott részei a Nagyvárad–Szatmárnémeti vonal átlépése után Dés–Marosvásárhely irányába meneteltek. A 2. hadsereg seregtestei – az V. hadtest kivételével, amely a Szeged és a Fekete-Körös közötti magyar–román határ biztosítására maradt vissza – Nagyvárad elhagyását követően az Érmihályfalva–Szilágysomlyó–Dés menetvonalon haladtak Szamosújvár felé. A 3. hadsereg Técsőnél lépte át a határt, s Besztercén és Szászrégenen át vonult a Székelyföldre. A Nagyváradon több ízben is tanácskozó magyar–román vegyes katonai bizottság megszabta a terület átadását és átvételét, illetve a bevonulás menetrendjét, és arról is határozott, hogy Kolozsvárt csak szeptember 11-én délben érhetik el a honvédek, azonban a második bécsi döntés által a Magyar Királyságnak visszaadott területeket szeptember 13-án 18 óráig kellett birtokba venni. Mivel erre az erőltetett menetekben kimerült gyalogos seregtesteket nem lehetett igénybe venni, a Kolozsvár–Dés–Naszód vonal elérését követően a Székelyföld birtokbavételére a gyorshadtest részeit küldték előre. Szeptember 12-én a gyorshadtest csapatai elérték a Barót–Nagybacon–Csíkszentgyörgy–Torja vonalat, szeptember 13-án Kézdivásárhely, Sepsiszentgyörgy és Zágon elérésével vették birtokba a Székelyföldet, míg a gyalogsági menetlépcsők beérkezése egészen szeptember 21-ig tartott. – Milyen területeken dokumentálódik a hadtörténész egy ilyen szakmunka elkészítésekor? Mennyire hozzáférhetőek a magyarországi és a romániai levéltári adatok? – Elsődleges forrásbázisként a budapesti Hadtörténelmi Levéltár iratai szolgálnak, emellett érdemes kutatásokat végezni a Magyar Honvédség Központi Irattárában, ahol az 1900 után született tisztek és honvédek személyi anyagait, ill. a második világháborús magyar veszteségi dokumentumokat őrzik. Nem elhanyagolandó terület a szakirodalom alapos ismerete, ráadásul a könyvtárat a korabeli sajtóanyag tanulmányozása végett is érdemes keresni. A bukaresti katonai levéltárban nem végeztem kutatásokat, de székelyföldi kollégáktól tudom, hogy ott igen körülményesen lehet kutatómunkát folytatni. – Az észak-erdélyi és a székelyföldi települések visszacsatolása másként él az erdélyi magyar és román emberek emlékezetében. Mennyire igazak azok a román vádak, hogy a magyar hadsereg súlyos visszaéléseket követett el a helyi románsággal szemben? A visszakapott területek katonai megszállásának előkészületei során a Nagyváradon összeült román–magyar katonai vegyes bizottság a honvédség békés bevonulása érdekében több kérdésben is megállapodott. Rögzítették, hogy a bevonuló honvéd alakulatoknak fegyveresen ellenálló polgári személyek a nemzetközi megegyezések szerinti elbánásban részesülnek, akiket a magyar katonai hatóságok partizánoknak tekintenek. A román tárgyaló fél vállalta, hogy a kiürítést végző hatóságok mindent elkövetnek a polgári lakosságnál kint lévő fegyverek begyűjtése érdekében, s a helyi lakosságot fenyegető magatartás, továbbá merényletek személyek és anyagi javak ellen, valamint a gyújtogatások és rombolások is megakadályozandók. Ennek szellemében adta ki a budapesti 2. gyalogdandár vezetője karhatalmi parancsát, amely szerint „román részről a csapatok és egyes katonai egyének ellen intézett mindennemű fegyveres vagy egyébként veszélyes támadás és ezek kísérletei esetén elrettentő példamutatás céljából azonnali, erélyes és kíméletlen megtorlásokat alkalmazzanak.” – Hogyan élte meg a visszacsatolt területek magyarsága az anyaországgal történő újraegyesítést? – Az észak-erdélyi városok és falvak magyar ajkú lakossága, különösen a Székelyföld színmagyar tömbje könnyekig megható fogadtatással, diadalkapuval és virágesővel, nemzetiszínű zászlókkal és feldíszített épületekkel, szívüket-lelküket magyar ünneplőbe öltöztetve várták a bevonuló honvédeket, akik úgy érezhették magukat, mint egykoron Csaba királyfi hazatérő, győzedelmes katonái. Ezen fogadtatást a rendszerváltoztatás előtti kommunista kánon giccsesnek és a „Horthy-rezsim” szemfényvesztésének tüntette fel, ám mindazok, akik részesei voltak – így a román impérium alól felszabadult magyar lakosság és a bevonuló honvédek –, katartikus örömünnepként élték meg. – Honnan érkeztek az új magyar adminisztráció tagjai, illetve ezeket az intézményeket mennyire sikerült az erdélyi közhivatalnokok előtt is megnyitni? – A visszatért erdélyi országrészben 1940 késő őszéig katonai közigazgatás működött, amelyet aztán a polgári váltott fel. A román uralom korábban igyekezett kizárni a közigazgatásból az erdélyi magyarságot, így értelemszerű, hogy az anyaországból kellett érkezniük a közigazgatási szakembereknek, akiket igyekeztek olyan módon összeválogatni, hogy származásuk okán erdélyi kötődésűek legyenek. Ez nem volt nehéz, hiszen 1918 és 1920 között számos erdélyi magyar tisztviselő menekült el szülőföldjéről. Időnek kellett eltelnie, amíg megismerkedtek a megváltozott otthoni viszonyokkal, miközben a helybéliek bizalmát is el kellett nyerniük, akik kezdetben érthető módon a közéjük pottyant hivatalnokokat az anyaországból érkezett „ejtőernyősöknek” vélték. A „kicsi magyar világ” idejében mindvégig meghatározó maradt az anyaországi közigazgatási tisztségviselői réteg vezető szerepe, amely törekedett az erdélyi magyar közigazgatási utánpótlás kinevelésére és valamelyest a román értelmiség beemelésére. Az Erdélyt kettéválasztó határt nem tekintették véglegesnek, ezért oly módon próbáltak a polgári élet szinte minden területén döntéseket hozni, amelyekkel nem riasztották el a román lakosságot. – Hadtörténészként sokat publikál. Melyek azok a területek, amelyekkel behatóbban foglalkozik? – Mivel tősgyökeres jászberényi családból származom, természetes, hogy a jászkun ősök hadi múltja érdekel leginkább, feleségem révén pedig a székelyek hadi múltját kutatom. Elsődleges szakterületem a Magyar Királyi Honvédség második világháborús története. Nem titkolt célom, hogy az e témában megjelent publikációimmal nagyapám generációjának szolgáltassak igazságot, bizonyítván, hogy a második világháborús honvédség nem „fasiszta brigantik” gyülekezete volt, hanem esküjüket mindhalálig teljesítő, derék magyar emberekből állott, akik becsülettel álltak helyt a világégés poklában. Természetes, hogy az 1848–1849-es magyar szabadságharc hadtörténeti eseményei is foglalkoztatnak, főleg egyenruházati és alakulattörténeti szinten. A fenti területek mellett igyekszem múltunk azon eseményeiről hírt adni, amelyekkel az elszakított nemzetrészek magyarságtudatát erősíthetem. – Hogyan látja a mai magyar történelemírás nyitottságát? Mennyire kezeli helyén hadtörténeti múltunkat? Vannak-e olyan tabutémák, amelyekkel ma sem illik foglalkozni? – Létezik a hivatalos akadémiai történetírás, amely sok tekintetben megosztja a közvéleményt. Elegendő, ha például az őstörténet-kutatásra utalok. Közeleg a trianoni békediktátum századik évfordulója, ami újabb számvetésre késztet bennünket. Ám félő, hogy az azzal foglalkozó történész-munkacsoport inkább az utódállamok öntömjénezését fogja szolgálni, semmint a mi igazságérzetünket és hitünket erősíteni. Megemlíthetjük az országgyarapítások időszakát is, hiszen az anyaországi hivatalos történetírás egyes képviselői inkább a „kicsi magyar világ” negatívumait igyekeznek hangsúlyozni, bizonyítandó, hogy nem sok értelme volt az akkori magyar uralomnak. Pedig biztosan állítható, hogy az a négy esztendő olyan lelki és szellemi erőt adott az erdélyi székelyeknek és magyaroknak, amely az elmúlt évtizedek megpróbáltatásain átsegítette őket, s jelenünkben is erőt és hitet ad számukra. A második világháborús magyar történetírásban egyre inkább két új kutatási irány dominál a leginkább: méghozzá a holokauszt és a magyar háborús bűntettek kidomborítása, amelyek veszélyes tendenciákat hordoznak magukban, hiszen azt a látszatot igyekeznek kelteni, miszerint az akkori magyar társadalom minden egyes tagja – köztük apáink, anyáink, nagyapáink, nagyanyáink – kollektív háborús bűnösséggel vagy hallgatólagos cinkossággal vádolhatók. – Van-e valamilyen intézményes kapcsolattartás az utódállamokban élő és a magyar hadtörténészek között? Mennyire különböznek az álláspontok, illetve kialakulnak-e ezekről érdemi szakmai viták? – A Hadtörténeti Intézet és Múzeum törekszik a szomszédos államok hasonló intézményeivel jó szakmai kapcsolatot ápolni. Be kell azonban látnunk: vannak olyan kérdések, amelyekben a román, szerb és szlovák hadtörténészek homlokegyenest más álláspontot képviselnek. Legkiválóbb példa a szlovák és román történetírás mai napig zajló azon tudatos tevékenysége, amellyel a magyarság történeti múltjának meghamisításával akarják írni a saját történelmüket – természetesen a mi rovásunkra. Más lapra tartoznak az elszakított nemzetrészek hadtörténészei, akikkel az anyaországi kollégák többsége igyekszik jó szakmai kapcsolatot ápolni és segíteni őket kutatási munkáikban. Makkay József / Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2017. május 30.Még jól látszik a csillagösvényCsaba királyfit ünnepelték Nyárádszeredában Szombaton ötödszörre szerveztek emlékünnepséget a kisvárosban Csaba királyfi tiszteletére. A tartalmas program keretében aktuálpolitikai kérdések is felvetődtek, díjakat adtak át, koszorúztak, szórakoztak. A Magyar Polgári Párt országos és helyi szervezetei, Nyárádszereda Székely Tanácsa, az Erdélyi Magyar Ifjak helyi szervezete és a Kerecsen egyesület szervezésében ötödször ünnepelték Csaba királyfit. Erre 2012 óta kerül sor, amióta a kisváros Kövér Lászlótól, a magyar országgyűlés elnökétől Csaba-szobrot kapott elismerésül, amiért határozottan fellépett az ortodox egyház erőszakos templomépítési szándéka ellen. Minden évben május utolsó hétvégéjén kerül sor az ünnepségre, tavaly a választási kampány miatt maradt el. 1944-ig május 30. Csaba királyfi hivatalos ünnepe volt, ezt próbálták feléleszteni a szeredai kezdeményezők azért, hogy erősítsék Maros megyében a székely nemzettudatot. Ebben segített a székely zászló és a Csaba-szobor is, és remélhetőleg „ragályos” lesz, mások is megszervezik – mondta el lapunknak Bíró József Attila, az MPP helyi elnöke. Az ünnepség a városi könyvtárban kezdődött délután, de előtte nem feledkeztek meg arról, hogy néhai Csíki Sándor sírját felkeressék, aki ezt az ünnepséget megálmodta, létrehozta. Siklódi Réka a székely himnusz kevésbé ismert sorait énekelte el, Nagy Hunor Gergő Csaba királyfi mondáját adta elő, majd két érdekes előadást is meghallgathatott a mintegy százfős közönség. Miholcsa József szobrászművész Csaba királyfi és a székelyek mitológiáját tizenhat éve faragta meg, s ennek kapcsán tartott a csodaszarvasig, csillagképekig, szkítákig, de az indiai művészetig is elnyúló tartalmas értekezést. Szerinte a székelyek mitológiája a csillagok tükörcserepeiből igenis összerakható, sőt hiszi azt is, hogy Csaba királyfi Szent László lényében, személyében is visszatért népéhez egykoron. Dr. Köllő Gábor nyárádremetei plébános a csillagképeken túli szimbólumrendszerekről is szót ejtett, amelyet csak mi ismerünk, a mi életünk kulcsrendszere van benne, míg a pentaton dallam struktúrája a csillagképekben is benne van – fejtegette, rámutatva, hogy történelmünket és oktatásunkat ma mások írják, ezért kiesett szívünkből az ősmagyar tudás, elfelejtjük énekeinket, táncainkat is. Az ünneplők megkoszorúzták Csaba királyfi főtéri szobrát, majd a középiskola udvarán Biró Zsolt parlamenti képviselő és Novák Zoltán szenátor megadták a kezdőrúgást a helyi RMDSZ és MPP szervezetek közötti focimeccsre, a szervezők pedig hatalmas adag babgulyásra is várták a tömeget, a gyerekeknek pedig foglalkozásokat szerveztek. „Lészen autonómia” Egy ilyen ünnep kapcsán elkerülhetetlen rávilágítani az aktuálpolitikai kérdésekre, így Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke arra mutatott rá, hogy minden állítás ellenére a székely autonómiamozgalom nem fulladt ki. Kipróbálták a tömegmozgalmat és a nemzetközi diplomáciához is fordultak, mert a törvényesség eszközeit kell felsorakoztatni az autonómia mellett. A székelység sem a lendületéből, sem a szabadságvágyából nem fogyott ki, mert az autonómia maga a szabadság intézménye. A székelység egész történelme a szabadságért folytatott harcról, a jogtiprásról és az az elleni fellépésekről szólt, a székely a „jog népévé” vált, és az autonómiát a jog eszközeivel fogja megszerezni – hangzott el. Biró Zsolt, az MPP elnöke ajándékokat adott át a helyieknek és a felvidéki Berzéte küldöttségének, majd rámutatott: Európában és Romániában kettős mércét használnak a kisebbségek és a különböző régiók identitását illetően. Ezt a helyzetet szeretnék most a parlamentben a helyi közigazgatási törvény módosítása révén feloldani, rendezni a szimbólumhasználat kérdését, de azt is megpróbálják később elérni, hogy Székelyföldnek is legyen hivatalos ünnepnapja, ahogyan más romániai térségeknek már van. Továbbviszik az éneklést Csaba királyfi ünnepén a kezdeményezők minden évben díjat nyújtanak át egy személynek vagy szervezetnek, intézménynek „szülő- földünkön való megmaradásunk érdekében végzett önzetlen munkásságáért és hagyományaink, valamint kultúránk ápolásáért”. Idén a szeredai Bocskai Dalkarnak ítélték oda a díjat, a sokévi munka tiszteletéül és köszönetéül. Az oklevél és emlékplakett mellé egy 1000 lejes vásárlási utalvány is járt, ezzel segítenének a kórust leendő új székházának berendezésében. Ferencz Csaba karnagy meglepődve vette át a díjat, amely erőt, lendületet adhat a „lányoknak”, hogy a következő évben nagyobb szabású ünnepséget szervezhessenek a női kar megalakulásának 30. és a szeredai karéneklés 150. évfordulójára. Az 1988-ban alakult női kar az 1929-ben létrejött Bocskai Dalkar „jogutódja”, az elmúlt húsz év alatt mintegy 50 településen 250 fellépést számlált itthon és külföldön, öt éve ezüst fokozattal minősített kórus, és nélküle elképzelhetetlen a kisváros és a Nyárádmente kultu- rális élete – hangzott el Kovács Júlia volt tanfelügyelő laudációjában. Gligor Róbert László / Népújság (Marosvásárhely) 2017. augusztus 25.Képkockákba kerülnek a legendák: újabb történetek a székely rajzfilmsorozatbanÚjabb székely legendákat dolgoznak fel egy tizenkét részes rajzfilmsorozatban. Fazakas Szabolcs, a Legendárium ötletgazdája a Krónika megkeresésére számolt be a munkafolyamatról, tervekről. Elkészült az új székely rajzfilmsorozat második részének, Az ördögmalom patkója című epizódnak a színészi szinkronja. „A napokban a színészek szinkronizálták az animált figurákat, ilyenkor gyakorlatilag nem változik a szövegek hossza, csak a hangulat. Például nagyon érződik egy ember hangján, hogy mosolyogva, szomorúan vagy épp türelmetlenül beszél” – mondta el lapunknak Fazakas Szabolcs, a Legendárium ötletgazdája, a rajzfilmsorozat forgatókönyvírója, operatőre, producere. Hozzátette, az új figura, a Nagyapó hangja Sinka Nándor, a régi szereplők közül Rika szinkronhangja Albert Orsolya, Zete hangja Baricz Gergő, az Ördög pedig Kozma Attila. A művészek a Tomcsa Sándor Színház és a Csíki Játékszín munkatársai. „Igyekszünk székelyföldi színészekkel dolgozni, a rajzfilmet Barabás Árpád rendezi, a hangmérnök pedig Szász M. Attila” – részletezte az ötletgazda. Mint kifejtette, a sorozat tizenkét részből áll majd, az első, tízperces részt már teljesen befejezték, ennek A Tejút és a csodapatkó lett a címe. „Ez már olyan minőségben készült el, hogy ki tudjuk vinni a nemzetközi piacra. Előkészítjük nemzetközi hangsávokkal a rajzfilmet, ezt visszük bemutatókra, és átadjuk majd televízióknak a világ minden pontján, tehát bekerülünk mi is ebbe a nagy rendszerbe. Szerencsére nem telített a piac, ezért lesz igény erre a székely rajzfilmre” – fogalmazott a producer. Fazakas Szabolcs lapunknak arról is beszámolt, hogy elég sok történetet, legendát feldolgoznak ezekben az alkotásokban, viszont most egy kicsit változott a felfogás, mert nemcsak egy legendáról szól a rajzfilm, hanem több monda jelenik meg egy filmben. Van hét alapszereplőnk: Zete, Rika, Szőrmanó, Nagyapó, Csetlik, Botlik és Ördög, ők kalandoznak Székelyföldön. Az első, A Tejút és a csodapatkó című rész bevezető a történetbe, itt megtudjuk, hogy kik azok a székelyek, hol élnek, ezt egy kétperces képi animációs részben mutatjuk meg. A következő képkockákban megjelenik a csodapatkó, amely a történet szerint – ez fikció– Csaba királyfi lovának a patája, a királyfi megbotlik a csillagösvényen, és így jön létre a Tejút” – magyarázta a forgatókönyvíró. Hozzátette, a Tejút legendája szerint Csaba királyfiék elmennek keletre, és az ő patájuk nyomán marad egy halvány, felhőszerű sáv, amely az egész éjszakai égbolton áthúzódik. A csapat ezt a történetet továbbfejlesztette, és beleszőtte az ördögmalom legendáját is, miszerint az ördög évszázadok óta őrli az Egyes–követ, míg eléri Csaba királyfi patkóját, ami kipattan, majd Zete és Rika találja meg. Itt alakul ki a konfliktus, mert az ördög meg akarja szerezni a patkót, ami átjárást biztosít a mondák, legendák világába, és ha ez az ördög kezébe kerül, akkor megszűnik a székely legendák világa. Benedek Elek Nagyapó mesefáját is belevittük valamilyen szinten, de mi továbbfejlesztettük, és szerepel a filmben egy óriási öreg fa, és egy-egy odú vezet el a legendákhoz. Ez a tizenkét résznek a története, az utolsó epizódnál nyilván nem állunk le a munkával, mert ezt a végtelenségig lehet készíteni” – részletezte Hozzátette, ebben a sorozatban inkább kincskeresős, sárkányos, ördögös, tündéres történetek jelennek meg, a tatárjárásos mondákat külön, egészestés rajzfilmben fogják feldolgozni, mint amilyen az Asterix és Obelix. Most készül a Kárpát-medencei magyar legendárium, tehát még az is megtörténhet, hogy amikor lejár ez a tizenkét rész, ezek a szereplők a Felvidéken vagy Kárpátalján jelennek meg. A csapat másfél éve tanul, fejlődik, a jövőben sokkal gyorsabb lesz a gyártási folyamat, mert elkészültek a modellek, a színterek, a színek, most már minden összeáll. Körülbelül két-három hónap alatt kell elkészüljön egy rajzfilm, ez a nemzetközi standard” – mondta a projekt ötletgazdája. Fazakas Szabolcs arról is beszámolt, hogy a tervek szerint Székelyudvarhelyen lesz a főbemutatója az első résznek, majd Budapesten a magyar népmese napján. A Székelyföldi Legendárium 2008-ban indult civil kezdeményezésként azzal a céllal, hogy összegyűjtse és a gyerekek számára szerethető módon adja át Székelyföld szellemi kulturális örökségét, ma is közszájon forgó mondáit és legendáit. Elsőként 156 székely mondát és legendát tartalmazó térképet készítettek. A kezdeményezés sikerét látva legendagyűjteményt, hangoskönyveket, színezőt és különféle játékokat terveztek, végül 2012-ben elindították az első székelyföldi rajzfilmstúdiót, amely mostanra 14 tagot számlál. Eddig négy rajzfilmjük jelent meg: A Likaskő (közönségdíj, kecskeméti KAFF Nemzetközi Animációs Fesztivál), a Rétyi - nyír mondája, a csíksomlyói kegyszobor legendája és a gyergyói táltos asszony is elnyerte a legfiatalabb, egyben legkritikusabb közönség tetszését. A Legendárium csapata a rajzfilmekhez a valós helyszíneket bemutató, ismeretterjesztő kisfilmeket is készített, ezeket is bemutatják ingyenes vetítéseiken. A rajzfilmes csapat állandó mentora Ken Fountain amerikai animátor, a DreamWorks Animation produkciós világcég munkatársa, számos ismert hollywoodi alkotás partnere. Fazakas Szabolcs / Krónika (Kolozsvár) 2017. szeptember 15.Százhúsz éve lesz annak szeptember 19-én, hogy Farkaslakán megszületett Tamási Áron. A szülőfalu méltó módon emlékezik meg az eseményről. Az alábbiakban Balázsi Dénes nyugalmazott tanár tesz kísérletet arra, hogy párhuzamot vonjon a székely írók életpályája közöttNem a Bolyai-tételt akarom megcáfolni, de nem is magyarázni szándékozom. Valahol olvastam, hogy a Mars holdjai szinkron pályákon keringenek, és sohasem találkoznak egymással – Isten őrizz! Nem ütköznek össze, de az én égitestem, amelyik nem is bolygó tulajdonképpen, pedig „bujdosó székelynek” emlegették valakik egykoron. Szerintem Csillag az, álló csillag. Csillag, az eszmények csillaga: a székely föld és népe. A bolygói a székely írók a világ népeinek szellemi égboltján. Azon írók, akik Csillaguk körül fáradhatatlanul róják, szinkronban párhuzamos pályáikat, Csillaguk vonzásköréből nem tudnak kiszakadni, mert nem is akarnak. (Néha, rendhagyóan, közelítenek is egymáshoz, néha integetnek is biztatván, lelkesítve egymást. De sem az euklideszi síkmértan párhuzamossági törvénye, sem a Bolyai-féle hiperbolikus geometria nem engedte meg nekik, hogy kitérjenek a végtelen felé rohanó pályájukból, hogy találkozzanak a végtelenben, mert emberi sorsukat, emberi törvények alakították, amelyekbe ritkán avatkoztak bele az égiek.) A hazájából kirekesztett Mikes Kelement a „Zágon felé mutató halovány csillag” egyre fogyó reménysége éltette Rodostóban. Kőrösi Csoma Sándor a világ tetején közelebb érezte magát a magyarok csillagához, mint valaha is bárki más. Benedek Eleket hazahívták Budapestről az erdővidéki eget beborító kisebbségi sors felhői közt bujkáló sápadt székely csillagok. Tamási Áront az „erdélyi csillagok” hívták haza, hogy a megbékélés és az otthonkeresés vágyától kínzott Ábelét révbe juttassa világjáró eposzában. A világot romba döntő, önpusztító háborúból kiábrándult Nyirő Józsefet, az elveszített otthont sirató, világgá üldözött székely apostolt önvizsgálatra szólította fel a magyarok csillaga: Íme, az emberek! – hol a humánum, „kultúrnemzetek”? Tamási Áron, Nyirő József és Ignácz Rózsa párhuzamos pályáiról szeretnék egy pár szót szólni. Sem a geometria tételeivel, sem az irodalom okosainak alapos megállapításaival nem perelek, csak a magam szerény olvasgatásaim alkalmával született észrevételeivel bátorkodnék előhozakodni, hogy esetleg árnyaltabbá tegyem szellemi égboltunkon a „bolygók” járását. Nyirő József–Tamási Áron, „atya-fiúi”, majd írótársi-baráti, aztán vetélytársi viszonyuk jól ismert. Mindketten emlékeznek erre pályáikról írt vallomásaikban. Azonos felhajtóerő röpítette pályára, hogy aztán párhuzamosan hol közelebb, hol egymástól is eltávolodva róják köreiket közös csillaguk – a székely nép sorsa – körül. „De Nyirőről kialakított véleménye sem a vetélytársnak szólt, mint némelyek gyanították. Tamási nyíltan bevallotta egyszer, hogy valaha Nyirőtől tanult »székely öntudatot«.” (Z. Szalai Sándor: Hit a harcban, remény a bajban, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest 1991. 160–163.) Íme egy másik példa a majdnem szinkronban megtett párhuzamos körökre. Ignácz Rózsa, akárcsak Tamási Áron (Mikes Kelemen és Székely legény levelei Amerikából – riport) Mikestől indul, amikor a rodostói bujdosó sajgó fájdalmait eleveníti fel regényében (Hazájából kirekesztve). Tamási Áron az ezermester forradalmár, Gábor Áron szellemét idézi, a jelenkor lelkesítésére, Ignácz Rózsa Kovászna környéke, a szülőföldje üzenetére indul el, mint hajdani elődje, Csoma Sándor, akit a tibeti lámakolostor csöndjében a távoli haza harangjainak hívó szava és az ősök küldő parancsa indított el kutató és alkotó útjára. Ignácz Rózsa is így indult el Moldovába a hazátlan csángók kutatására (Született Moldovában, Anyanyelve magyar, Keleti magyarok nyomában – regények). Nem a hadak útja legendás ködében, az idők és terek felett száguldó Csaba királyfi vitézeit, hanem a Kárpátok ölelő karjainak mindennapi szorításába rekedt maroknyi ember sorsát idézi regényeiben Ignácz Rózsa. Azok alakját eleveníti fel, akik makacs kitartással és tántoríthatatlan reménységgel élik az egyáltalán nem romantikus históriai, rideg hétköznapjaikat. Azt hiszem, hogy kevésbé ismertek Ignácz Rózsa és Tamási Áron párhuzamos alkotói és életpályáinak közelítései. Az író- és színművésznő Ignácz Rózsa nem titkolta baráti érzelmeit és íróbaráti törekvéseit, amit Tamási Áron ugyan nem nevesített, de hasonló élményeket idéz. (Tamási Áron: Vadrózsa ága, Kaláka Könyvek, Háromszék Lap- és Könyvkiadó, Sepsiszentgyörgy 1997. 51. és 75–85. o.) Legendává szépült Tamási Áron Ignácz Rózsával való első kolozsvári találkozása. Erről az idillről hihetően számol be az írónő önéletrajzi regényében. (Ignácz Rózsa: Ikerpályáimon, 124–127.; 235–237.) „Ekkoriban képkiállítás mindig csak van Kolozsváron. Belépti díjat nem szedtek. Ingyen lehetett gyönyörködni. Az úttal nem éppen hatalmas erejű Nagy István képkiállítása az, amit a református teológia dísztermében rendeznek. Csak a szelíd színekkel dolgozó, falusi életképeket festő Gruzda Jánosé. A nap besüt az ablakon, és még aranylóbbá festi azt a szénaboglyát, amit régen látott szülőfalumba hívó nosztalgiával bámulok. A többi képre jóformán rá sem pillantottam. Álltam a boglyás képe előtt koromfekete egyenkötényemben. 245-ös számú, református diáklány. – Úgy látom, tetszik magának? – szólított meg… – Nekem igen – mondtam –, ez a szalmakazal. Ő állt ott mellettem, s egyet hallgatott. Majd: – Szép idő van. – Süt a nap – feleltem. – Sétálni szokott-e? Hát erre mit feleljek? Csak álltam. Láthatja, hogy nem sétáláshoz szokott ember áll Mellette, mellén a 245-ös iskolai rendszámmal. – Fiúkkal nem szabad. – Engem legénynek gondola-e? – Tőlem lehet házas is. – Akkor sétáljunk együtt. S már mentünk is lefelé a lépcsőn. A bal oldalamon ment, mint egy – fiú. Hosszú hallgatás után azt mondta: hazakísér. – Hol lakik? – Én a Heltai utcában. Strada Cipariu trei. – Jól ejti a román szavakat. – Muszáj. – Gyors járása van – mondta. – Kell siessek tanulni – mondtam. – Azt úgy mondják helyesen: sietnem kell. De ne kelljen. Nem szeret sétálni – fiúkkal? – Engem még sohasem szólítottak le, csak úgy. – Örvendek, hogy az első lehetek. Kifogytunk a témából. S már a román operán is túl, a Kisparknál jártunk. Ő kissé szorosan jött mellettem; én egyre a házfalak felé húzódtam. Mi lesz, ha meglát valami tanárféle egy ilyen bácsinak fiatal, fiúnak öreg, kedves férfival? – Magát hogy hívják? – kérdezte egyszerte csak. Mondtam. – Engem Áronnak. Tamási a vezetéknevem. – Úgy, mint Tamási Áron? Nevetett. Olvastam én már akkor a Lélekindulást, Tamási novelláskötetét, még a Tizenegy című antológiába is belenéztem. Abban is volt Tamási-írás. A Tizenegyet sokadik ideálom, távoli rokonom, Jancsó Béla is szerkesztette, azt a könyvet nem a Tamási-novella miatt forgattam. De tudtam már róla, hallottam is: nemrégen érkezett haza Amerikából, a feleségét Erzsikének hívják, ritka szép nő. Hogy ez a férfi maga Tamási Áron? – Maga házas létire csak úgy megszólongatja az idegen leányokat? – kérdeztem végre. – Én igen a kedveseket. S maga nem idegen. Akartam volna valami hasonló mélyértelmű-nagyszerűt felelni? Hogy ő sem idegen nekem, és az ilyen furcsa, hogy ő engem kedvesnek mond. De több szóra nem telt. A lakásom elé érkeztünk. Az ablak alatt házigazdám fiának, az ugyancsak hetedikes Bandinak alakja komorlott. Láttára el sem búcsúztam első leszólítómtól, hogy szívesen sétálna velem máskor is. Csak besuvadtam a nagy zöld kapun… Évek múltán jutott eszembe, hogy akkor, azon a képkiállításon én voltam az egyetlen ifjú néző. Áron azért szólított le. Úgy ismertem meg későbben, mint aki mindig is fiatal, zsenge hölgyek társaságát keresi. Jó barátsággá évtized múlva vált ismeretségünk, s tartott Áron haláláig. A kolozsvári megismerkedés után másodjára csak már szegedi színésznő koromban találkoztam vele. Az Ipartestület székházában rendezett közös előadásunkon, mindjárt a pódiumon.” „Én vihettem Szegeden először közönség elé népverseket: Az Ipartestület Székházában tartott esten balladákat, Kriza gyűjtötte románcokat…” (Ignácz Rózsa: Ikerpályáimon, 237. o.) „Az erdélyi írók Szegedre látogató csoportját, élükön Tamási Áronnal, ugyancsak a Szegedi Fiatalok fogadták lelkesen. Az ő ajánlásukra szerepeltem az erdélyi íróknak néhány Kriza-verssel magam is. Hogy csíki székely szőttes rokolyában, piros-fekete »magyargyászosban« látott viszont Tamási Áron, s hogy hazait hallhatott tőlem, testvérien megölelt: – Örvendek, hogy ilyen jól csinálja. Ezt a munkát folytatni kell”. (Ignácz Rózsa, 237–238.) Erről a szegedi találkozásról nem emlékezik meg Tamási, de A székely Kék madarászokról című írásában elmondja, hogy a Cifra szőttes nevű színpadi kísérlet előkészítése és bemutatásai alkalmával találkoztak Budapesten (Valószínű azután Szegeden is – megj. B. D.): „Ezt a Cifra szőttest két székely származású, de Budapesten élő színész kerítette össze, név szerint Ignácz Rózsi (!) és Köpeczi Boócz Lajos, mindketten a Kamara Színháznál szolgáltak akkor, s a buzgalmuk igazán mohó volt, a míg egy vasárnap délelőtt le nem zajlott a Cifra szőttes… A műsor első felét két jelenet tette… A balladák csupán színpadi cérnákkal voltak összefűzve… A stilizált színpadon… A megjátszás eszköze néhány mozdulaton kívül csupán szó volt, illetőleg elmondás… A második jelenet már sokkal színesebb és elevenebb volt. Epizódokat láttunk a falusi ifjúság köréből, s ezek az epizódok eredeti székely népdalok és tréfás mondások ruhájában játszódtak le… A második félidőben Szentimrei Jenőnek egy Síratóban c. egy felvonásos darabját és nekem egy Görgeteg c. jelenetemet játszották el… Az enyém egy háború elleni fintor volt csupán, egy székely népmese ötletéből átírva, s ahogyan megállapítottam, elég rosszul… Ez volt tehát a Cifra szőttes, amelyet olyan hamarosan elviseltünk.” A kevésbé sikerült, majd javított előadást vidékre is (Lásd Szeged! – megj. B. D.) elvitték. (Tamási Áron: Tiszta beszéd, Publicisztikai írások 1923–1940, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest 1981. 160–164.) A régi megismerkedésből és az újabb találkozásokból barátság és gyümölcsöző alkotói-művészi együttműködés lett. „Romániában élő magyar írók egyre gyakrabban jártak Pesten ebben az időben; tudtommal egyik sem ajánlotta színdarabját Alapynak. Pénztelenebb napjainkban ugyancsak az Andrássy úton található Trattner-féle vendéglőben szoktunk találkozni; ott 1932–33-ban még mindig 50 fillérért adtak már egy háromfogásos igen jó ebédet. Ha telt rá – néha telt, a Rákóczi úti Metropolban flekkeneztünk Romániából fellátogatott íróbarátokkal. Sűrűn Szántó Györggyel, feleségével és Tamási Áronékkal. Nem tudom biztosan, mikortól kezdve, velünk járt Tamási második felesége, Magda is, kinek nevéből lett Magdó Tamási nem egy művében, és úgy hívtuk őt magánbeszélgetéseinkben is.” (Lásd az Énekesmadár szereplőit! – megj. B. D.). „Metropolbeli flekkenezés közben kezdtük Áront Köpeczi Boócz Lajossal rábeszélni, hogy darabot írjon nekünk. Mondtuk, hogy Cifra szőttes címen tervezett műsorunkkal a pódiumakciókat akarjuk »újjáteremteni«. Az Isten veled kapuzábéban az lesz az újdonság, hogy egy akárhol lévő, de példaképpen székely faluban olyan népversekből, szólás-mondásokból, igazi népdalokból kerekedik egy esemény, mozgalmas falusi életkép, amelyhez egyetlen szót sem költünk hozzá… És mondtuk, egyre mondtuk a találó példákat Áronnak… Kodály gyűjtötte, lejegyezte dalokkal és maga szerezte összekötő zenével Laurisin Miklós kíséri ezt a darabot… Az első számunk nem a Kapuzábé lesz; a Kapuzábé zenés, sok humorral is tele műsorszámnak ígérkezik, és tulajdonképpen stilizálás. Kissé jelképes is. Ez csak az indulás, Áron, kérem… Újat is szeretnénk! Igazán újat. A Kapuzábé csak tapogatózás az új stilizálás felé. Hát ez a tervünk nagyjából. – A kiindulás jó – mondta Áron. – De az egész népi színjátszás szintjét meg kell emelni. A népmesei-népköltészeti anyagot a mához s azon túl a mindig időszerűhöz vinni. Éppen ezt vártuk tőle. Megígérte: ír nekünk egy egyfelvonásost. A tervezett darab ötletéről az Opera kávéházban kezdett beszélni, először csak annyit, hogy alapul egy népmesegyűjteményünkben egyedülálló mesét talált: A huszár és a szolgáló-t… Tamási Áron első bemutatott színdarabja abból a kurta, se füle se farka meséből született. Tamási ezt a nevet adta neki: Görgeteg. (Háború ellen lázító dráma! – megj. B. D.)… Tamási Áron nemcsak egy népmesét emelt meg, dramatizált a Görgetegben, hanem annak zárósoraival, az eredeti, háborúellenes székely népverssel a mi kiindulásunkhoz kanyarodott vissza – persze magasabb szinten, mint mi… Ez volt életem első szerepe, mit egyenesen nekem írt, s éppen az író, aki hozzám, egykori, ismeretlen kolozsvári zsenge leányzóhoz magától s azzal a hozzá rokonító mondással közeledett, hogy: »maga nekem nem idegen«… A szerző, Tamási sikeréről azt mondatja akkor a nézők egyikével (Hlatkay Endre rádiós): – Most kezdődik az új Magyar drámaírás! Az egész műsor ugyan nem hozott sokat a színészek konyhájára, de Tamási darabjáról és a műsor színrevivőiről a legnagyobb elismeréssel írtak: – Tamási Áron lesz a népmeséből jelképpé absztrahált dráma Bartókja.” (Ignácz Rózsa: Ikerpályáimon, 241–252.) Ezt a jóslást az Énekesmadár remekmű előhírnökének tartom (megj. – B. D.) „Tamási Áron Görgetegét eltemette a magánszínházi csetepaték indította nem éppen »görgeteg«, csak az értelmetlen színházi torzsalkodás… Tamási Áronnal kötött barátságunkat az a régi »kudarc« – a Görgetegé – csöppet sem gyöngítette. Mikor már nem remélt »vagy nem is akart« azon a csapáson továbbhaladni, amit a drámaírás terén a Görgeteggel vágott volna, és másféle, jelképes-költői darabot írt: az Énekes madarat, abban is nekem szánta a gonoszabbik vénleánynak, Reginának a szerepét. Van is ebből a munkából egy tintaírásával át- meg átjavított nyomtatott példányom. Nem játszhattam az Énekes madárban. (Annak első pesti bemutatásakor más fontos szerep előtt állt: gyereket várt, 1935-ben Ádámot várta, első férjétől, Makkai Jánostól – megj. B. D.)… Hosszú távollét után, 1936-ban jutottam végre Kolozsvárra. Áronnal úgy egyheti kényszerű elvonulásom után találkozhattam össze. Akkor ő abban a hitében, hogy csakis színészkedés miatt mentem haza, azzal fogadott, hogy: – Haza kell jönnie – mondta –, segítenie kell az új színjátszás létrehozásában. Férjnél voltam, éppen fél évet töltött kisfiam. Magyar állampolgár lettem, már nyolc éve Pestre gyökereztem. Áron tréfásan, de szokott komolykodó arccal mondta: – Ne távozzék! A román állampolgárságot könnyen visszaszerezheti. Ha az kell hozzá, valamelyikünk feleségül veszi. Nem volt szándékomban odahagyni pesti családomat. Áron nem állhatta akkori férjemet, s erről furcsán-rossz hasonlatot mondott: – Maguk nem találnak együvé. Egy bivalyat s egy repülőgépet hogy lehessen egy igába fogni? Máig sem tudom, férjemet gondolta-e sárban cammogó bivalynak, s engem száguldó repülőgépnek, vagy éppen fordítva? Vagy csak egy jó cifrát akart nekem hangjában elég nagy nehezteléssel mondani?” (Ignácz Rózsa: Ikerpályáimon. 273–274.) Ignácz Rózsa Tamási Áront – nemcsak az írótársat, de az embert, a barátot is – jól ismerte. A már idézett idillben találó portrét festett jövendőbeli barátjáról: „…egy fiatalember. Fél fejjel magasabb nálam. (Én sem vagyok kicsi). Nem fiú, mert már ember, fekete a haja, és le s fel hullámzik a hangja. Olyan formán, mint ahogyan odahaza beszélnek, csak sokkal kurtábbra fogja a szót, mint mi, hosszasan, elnyújtott-éneklősen beszélő háromszékiek. A homloka magos; a feje csúcsos, mint a megkontyolt tetejű székely házaké. A nap süt-e rá vagy más okból – mosolygós még a szép, tiszta sötét ruhája is. Olyan kedvesen huncut forma a lebernyeges szemhéja nyílásán kinevető tekintete, hogy szinte: szép”… „fiatal, zsenge hölgyek társaságát keresi” (I. m. 125–127.) „Nem volt »konty« a fején, mint Tamásinak...” (I. m. 144.) (Áprily Lajoshoz hasonlítja – megj. B. D). Tamási Áron és Ignácz Rózsa párhuzamos pályákon köröztek. Párhuzamos pályáikon a röpítő energiájuk a székely nép és az anyanyelv határtalan szeretete és a magyarság sorsa iránti váteszi felelősségtudatuk. Egymással a kölcsönös tisztelet és a legnagyobb elismerés hullámhosszán kommunikáltak egész életük folyamán: „Több erdélyi tárgyú könyv jelent meg akkorig már. S nemcsak irredenta fércművek. Nemcsak a havasok tövében élő, vergődő székelységről szóló írások (mint a Nyirő Józseféi). Forgott már Pesten olyan erdélyi tárgyú remekmű is, mint Tamási Ábel a rengetegben-je.” (Ignácz Rózsa: Ikerpályáimon, 280–281.) A megfutott földi élet bár véges, de az írói életmű az alkotói pályán teljesedik kerek egésszé, amikor a bölcsőtől elindult vándor utolsó földi kívánsága abban teljesül, hogy bár a koporsóban, de visszatérhet a szülőföldjére. Tamásinál ez sikerült, teste ott nyert végső nyugodalmat a két cserefa lombos árnya alatt, ahonnan, pár lépésre ezektől, elindult volt egykoron a bagoly jelkép rejtélyének megfejtése útján. A kör bezárult, azoké lett az író lelke is, akikből vétetett, „Ábel népéé”, így talált otthonra. Ignácz Rózsa is megjárta a „hadak útját”. Vallomása szerint a vándor székely keserveit ő is megélte: „Mikor szegedi színészkoromban Tamási Áronék mellett álltam a dobogón, s mosolyt fakasztó székely népverseket mondtam, akkor érkeztem magamhoz – haza? »Többségi« magyarrá akkor lettem, mikor anyámmal együtt a kötelező állampolgári esküt letettük a derekára nemzeti színű átalkötőt tett pesti alpolgármester úr előtt. Érzésvilágomban, mert erdélyi gyökereimtől eltéphetetlenül, attól tartok, már holtamig kisebbségi magyar maradtam. A »menekült«, az »emigráns« bélyeget nem tűrhettem magamon soha.” (Ignácz Rózsa: Ikerpályáimon, 186.) Volt olyan szakasza Ignácz Rózsa életének, hogy keserűen írta le: „Két hazájú emberek hontalanságával hánykolódom Erdély és Magyarország közözött” (Ignácz Rózsa: Levelek Erdélyből). Születésének 100. és halálának 30. évfordulóján mellszoborral tisztelgett Kovászna város hagyományait tisztelő népe Ignácz Rózsa színésznő, író és műfordító emléke előtt. Megfáradt és megtört teste nem térhetett haza a csillaggá énekelt szülőföldre, mint Tamási Ároné. Ignácz Rózsa porhüvelye ugyan a tágabb értelemben vett magyar haza – „haza a magasban!” – fővárosában, Budapesten pihen, de Jókai Anna írónő szerint „Ignácz Rózsa nem halt meg, csak levetette a fizikaiságot”. Ikerpályáján tovább emelkedik, szinkronban, géniusza erdélyi küldetésű vátesz-testvérek párhuzamos pályáinak egyikén – boldogan fogadva a késői elismerést. (Makkai Ádám: Ignácz Rózsa helye a magyar irodalomban, In. Korunk 2004. december) Tamási Áron születésének 120. és halálának 60. évfordulóján a szülőföldjét éteri magasba emelő íróról, „vándor székelyről” „erdélyi csillagról”, aki ma is fényesen ragyog társai közt a magyar szellemóriások egén, egyik monográfusával együtt mondhatjuk el: „Az úti cél nem más, mint – az emberi sors jófelé egyengetésével – a szellemi magaslat elérése: amit lelkünkbe fogadunk, az a miénk. A »fény« és a »a föld«, s ez utóbbin kell megvetni a lábunk. Tamásié ez a föld és fény, és övé minden embere, akiknek jövőjét aggodalommal kémleli” (Z. Szalai Sándor: „Hit a harcban, remény a bajban”. Pályakép Tamási Áronról, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest 1991. 162.) Hargita Népe (Csíkszereda) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
